Boldog vagyok

Jó ideje a blogom tájékára sem néztem, és be kell valljam, mostanáig nem is igen hiányzott. Egészen új irányt vett az utóbbi pár hónapban az életem, és azt érzem, hogy " Ez az, végre egyenesben vagyok!"

Júliusban megismerkedtem egy sráccal... Részemről kezdetben barátságnak indult, aztán ahogy egyre többet beszélgettünk, kezdtem megkedvelni, és már csak azt vettem észre, hogy állandóan hajnalba nyúlóan társalgunk. Két hét múlva ismét összejött a társaság, szülinapozás, iszogatás, de még nem jöttünk össze - nem mintha rajta múlott volna, de én őszintén elég bizonytalan voltam magamban. Újabb 1 hét múlva együtt ment koncertezni a társaság, és valahogy ő is az esélytelenek nyugalmával jött, én is úgy voltam, hogy lesz ami lesz... aztán valami megváltozott. Aznap csattant el az első csók... sőt, mit szépítsem, nagyjából az egész koncertet végigcsókolóztuk.

Datálhatnánk innen, kapcsolatunk kezdetét, de úgy döntöttünk, azért nem árthat, ha kettesben is találkozunk, mielőtt kikiáltjuk, hogy minden happy. Zsúfolt másfél heten voltam túl, visszaköltözés az egyetem miatt, stb... Viszont volt 5 üres napom, amikor csak az enyém volt az albérlet, ebből pedig 3 napot töltött nálam, de már néhány óra után világos volt, hogy klappolunk, és hogy we are officially together.

Azóta hetente találkozunk, sajnos alapjáraton 85, tanévközben pedig 160 km-re lakunk egymástól, de az átlag zsinórban két együtt alvás általában helyre teszi a kis lelkünket - már amikor álmomban nem taszigálom le az ágyról vagy épp szorítom neki a falnak. De lényeg a lényeg, hogy távolság ide vagy oda, lassan két hónapja baromi jól megvagyunk. Voltak és lesznek is még súrlódások, viszont úgy érzem mellette, hogy nincs olyan akadály, amit ne lehetne legyűrni.

Vége

Örömmel jelenthetem, hogy véget ért a vizsgaidőszak legalábbis számomra biztosan. Ennek alapvetően azt kellene jelenteni, hogy innentől fogva szinte korlátlan idő áll rendelkezésemre... Próbálok újra visszatérni a blogoláshoz, ami nem lesz könnyű, ugyanis...

1. Május elején megint összekavarodtam Piktorral.

2. Az elmúlt 1 hónapban amolyan átmeneti periódusban rekedtünk, de nagyjából minden nap beszéltünk.

3. Jóformán az én agyamból élt egész vizsgaidőszakban, ez meg megint egymás kérdés.

4. Szombaton hazaköltöztem, így még szerettem volna elköszönni tőle péntek este,írtam is neki.

5. Semmi válasz Facebookon - oké, még nem látta.

6. Hívom kétszer, egy órás különbséggel, no answer.

7. Semmi válasz. Sehol. Semmire. Közben elolvasta,de olyan szépen leszarta,ahogy lehetett.

8. Kapott egy igen kellemes SMS-t, amiben elköszöntem tőle.

9. Hiába várok választ vagy magyarázatot, gyanítom nem igen strapálja magát miattam.

Nem, nem tudom benyelni. Túl sokszor játszotta már ezt velem ahhoz. Rendszerint azután, hogy összekavarodtunk. Megvontam tőle a Drive-os hozzáférést. És kapja be.

És különben is: ezt most úgy miért kellett?

Alkotói válság

Már Piktornak is kifejtettem a múltkor, még sörözés közben, és azóta sem igen változott a helyzet, szóval lényegében teljesen tanácstalan vagyok. 

Ugyanis... nem tudok írni. 

Sokszor próbálkoztam vele az utóbbi időben, de legfeljebb ötlet szintjén születettek meg azok a bizonyos kis szösszenetek, de a megvalósítás mindig váratott magára. Nem tudom, mi hiányzik... a lelkesedés, a kitartás... Egyszerűen azt érzem, hogy fáradt vagyok. Hogy betokosodtam, megöregedett a lelkem, és már nem vagy képes mindarra, amire mondjuk 1 évvel ezelőtt. Fogalmam sincs, mit tegyek, hová forduljak, mivel próbálkozzak... szeretném visszahozni azokat az időket, amikor képes voltam elmerülni az írásban. Amikor alkottam. Mert élveztem, és rengeteget adott nekem. 

Turn back time

Sok aspektusból szemléltem már mindazt, ami köztem és Piktor közt történt. Próbáltam racionalizálni, elnyomni magamban a fájdalmat, bőgni mint egy szamár, analizálni... Mindent, míg végül egy olyan megállapítást tettem, ami alapjaiban tér el a korábbiaktól.

Hiányzik.

De nem úgy, mint a srác, akibe beleszeretettem. Nem az a valaki, aki ott volt velem... azokon az estéken. Hanem a barátom, akire számíthattam, akire az életemet is hajlandó lettem volna rábízni... az az ember, aki mindig ott volt, amikor szükségem volt. Amikor kiakadtam, és már csak zokogni tudtam, mert egyszerűen nem találtam más megküzdési módot a problémáimra. Együtt nevettünk, és annyira jól elvoltunk! Még ha csak egyszerűen ültünk is valahol, és csak beszélgettünk. Mellette mindig biztonságban éreztem magam, még ha gyakran a falra másztam is tőle. Mert tudtam, hogy fontos vagyok, és szinte bármire hajlandó lenne értem.

Ha rajtam múlik, sosem tudta volna meg, hogy szerelmes vagyok belé. Oka volt annak, hogy nem árultam el, és tudom, hogy én döntöttem helyesen. Most pedig bármit megtennék azért, hogy visszakapjam. Hogy legalább hasonlítson a mostani kapcsolatunk a régire. Mert néha úgy érzem, hogy nem bírok megbirkózni a veszteséggel.

A változás te magad légy

Új félév, új élet... Meg a fenéket.

Mindig szeretnék hinni abban, hogy majd változnak a dolgok, de rá kellett döbbennem, hogy hiába várom a külső körülményektől a változást, ha közben én magam és az alapvető motívumok, amelyek meghatározzák az életemet, közben ugyanazok maradnak. Szeretnék jobb lenni, megbocsátóbb, szorgalmasabb, megbízhatóbb. Szeretnék hinni az emberekben és önmagamban, szeretnék emelt fővel kimenni minden nap az utcára. Nem akarok kételkedni abban, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom csinálni. Hogy képes vagyok gatyába rázni az életem és úgy élni, mintha sosem fordult volna a feje tetejére.

De teli vagyok haraggal. Teli ki nem mondott sértettséggel, bizalmatlansággal. Elárultak és megbántottak minden lehetséges módon, az utóbbi másfél évben. A legjobb barátnőm egyszerűen kikopott az életemből, és rá kellett jönnöm, hogy mint sokan mások, én is pótolható vagyok. Ott a barátja, és semmi szüksége arra, hogy rám pazarolja a drága idejét. Ott van Piktor, aki háromszor törte ripityára a szívem. Három a magyar igazság, talán egy a ráadás, én pedig rettegek attól, hogy mi van, ha negyedszer is megtörténik.

Nem bírnám ki, ha még egyszer fellobbantaná bennem a remény szikráját, aztán újra eltaposná. Nem tudok hinni az emberekben, nem tudok hinni abban, hogy valaki tiszta szándékkal közelít felém. Olyan kevés ember van, akiről tudom, hogy bármi történjen is, ő ott lesz, és nem fog cserben hagyni. Piktor ezt is megtette. Harmadszor is megbocsátottam neki, ő pedig egyszerűen angolosan távozott. Nem futok utána, nem kapaszkodom tovább vagy könyörgöm azért, hogy engedjen be az életébe. Semmit sem akarok már tőle. De mégsem tudok megbocsátani. Nem tudom megbocsátani, hogy azt mondta, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt, és aztán 1 hónapig kellett várnom, amíg alkalmunk nyílt beszélni. Én beszéltem, ő jórészt hallgatott, és nem kaptam tőle egy korrekt magyarázatot arra, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fajta viselkedést. Higgadt voltam, búcsúzóul még meg is öleltük egymást, és teljesen jó hangulatban váltunk el. Aztán megint magamra hagyott. Már több mint két hónap telt el, ő pedig úgy viselkedik velem, mintha idegen lennék. Nem az bánt, hogy nem kaptuk meg azt a sokat emlegetett esélyt, hanem hogy megint magamra hagyott. Felforgatta az életemet, mindent romba döntött, amiben valaha hittem,.. Nem az fáj, hogy végül harmadszor sem kellettem neki, hanem az, hogy magamra hagyott. Lényegében megnyomorított, aztán ott hagyott, mint ki jól végezte dolgát. Olyan vagyok, mint egy szárnyaszegett madár. Élek, lélegzem, felkelek minden nap, és teszem a dolgom, és próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De nem lehet elsiklani a tény fölött, hogy épp a lényegem hiányzik:  az őszinte jókedv, a bizalom másokban... vagy hit, egyáltalán bármiben is. 

Nem rég kezdtem bele egy megbocsátásról szóló könyv olvasásába. Tényleg nem várhatom, hogy varázsütésre megtörténjen, de azt hiszem az is eredmény, hogy képes vagyok szembenézni azzal, hogy ezek a negatív élmények milyen változásokat okoztak a lelkemben, és milyen hatással voltak az egész világképemre... ha képes vagyok őszinte lenni, legalább saját magammal... akkor talán lesz esélyem arra, hogy magam hozzam helyre, ami elromlott bennem.

Homokvár

Gyerek vagyok örök, mindig játszom

Ahogy homokom hordja a szél, én 

Ugyan mit bánom. Mit bánom én, míg 

Váram tornyában csak te vagy, meg én; 

Te, a hős legény. Akkor hadd fújjon 

Az a kerge szél! Semmi sem rémít 

Míg velem vagy, s vigyázod lelkem.

Száz ellenség közt is arany szívét

Látom, ő az enyém, én az övé 

Hogy így alakult nem bánom. Karja

Erős, zászlóm hajtja, s repülök 

Ha látom, mert szívem mindig hozzá 

Csakis hozzá hajtja.

Szív rebbenj, halkan dobbanj, ahogy a 

Torony halkan megroppan, kavicsok 

Zuhannak a magasból, kikezdi 

A szél, a messzi távolból. Visít, 

Majd kacagás hallatszik, miként egy 

Láb tiporja földbe a homokból 

Épült bástyát. Lovagom érkezik, 

Vadak élén jár már, könnyben úszó 

Szemek, ez minden mi rá vár. Szól, s 

Már mondja is, a maga igazát: 

– Szép vagy úrnőm, ó szebb, még a 

Napnál, de csak szemeimet 

Bírod, szívem nem kötheti 

Általad örökké rablánc.

Tükröm, tükröm

Tükör vagy te nekem, lelkem 

Tört darabja, míg utam mutatod 

Vissza, a rég veszett múltba. 

Látom benned mindazt mi volt, s mi 

Szép lassan hamuvá pergett 

Ahogy ujjaink között a vágy langy 

Hulláma tűzhányóvá gerjedt.

Megsebzel, míg markomban zihál 

A kegyetlenül változó 

Idő, de már csak tükrözöd, ahogy 

Rubin színezi holt bőröm. 

Álmaimban tán még tűnt időket 

Várok, de lelkemben már csak 

Gyászlepelben járok.

Hova tovább...

Hála az égnek, számomra véget ért az vizsgaidőszak...

Az eredményeimre nem lehet panaszom, hét ötössel és négy négyessel teljesítettem ezt a félévet, ami elég jónak számít az évfolyamon, a tanulmányi ösztöndíj szempontjából releváns átlagom (nem tudom, a korrigált-kreditindex hányatok számára lett volna igazán informatív) jelen állás szerint 4.92 lesz, szóval végre van okom egy kicsit hátradőlni.

Három hét lazulás, mielőtt elkezdődne a negyedik félévem, de azt hiszem még szoknom kell, hogy nem tételekkel kelek és fekszem. Az álmaim még nem kevésbé zavarosak; egész téli szünetben a neurológia tételek pörögtek, még az álmaimban is, ha pedig nem ez kínzott, akkor Mr. Szívtipró tiporta a szívemet. Most, hogy ezek elmúltak, jött egy újabb: megbuktam egy tárgyból, és nem engedtek javítani sem. Végig ott motoszkált bennem, hogy de én ezt már letudtam, megvan az ötösöm, miért nem hagynak békén?! Olyan halálfélelmem volt, amikor pár pillanatra magamhoz tértem, hogy inkább gyorsan felkeltem, csak ne kelljen újra visszasüllyednem ebbe a rémálomba.

Igen, az a mocsok teljesítménykényszer...

Erről írhatnék akár egy egész bejegyzést, és azt hiszem hamarosan meg is fogom tenni... Végre lesz rá időm.

Rengeteg tervem van erre a "kis" időre is, rengeteget akarok olvasni, már ki is végeztem a Tűzpróbát, amit az öcsémtől emeltem el, tervben van az Amerikai psycho is, egy Bagdy Emőke és egy Irvin D. Yalom könyv, de azt hiszem, holnap még szétnézek a városi könyvtárban is, hátha találok valami érdekeset.

Aztán ott van az olasz tanulás is... Egész félévben nem foglalkoztam vele, leszámítva azt az egyetlen estét, amikor nem bírtam elaludni, és kínomban nekiálltam a fonetikának, hogy tökéletesítsem kicsit a kiejtésem. Pedig szükségem lesz arra a flancos középfokú nyelvvizsgára, hogy a felsőfokú angol terveimről már ne is beszéljek... Csak valahogy sosem vagyok elég kitartó. A nyelvtan ragad rám mint a piszok, csak a szókincset sajátítom el nehezen.

Azt hiszem, egy ideig csak naplóírással fogok foglalatoskodni, már ami a Piktoros dolgot illeti. Most úgy érzem, hogy nem tudom másokkal megosztani az érzéseimet. A barátaimnak sem tudok már beszélni róla. Annyira friss és új ez az egész, kicsit meg is ijeszt, és... és fáj is. Ma a tavalyi naplómat lapozgattam, és még elpityeredtem az egyik bejegyzést olvasva. Tudom, hogy időre van szükségem, hogy feldolgozzam mindazt, ami az utóbbi hónapokban történt velünk, és ez az idő most történetesen rendelkezésemre is áll. És a végén tudom, hogy minden rendben lesz.

A rendről jut eszembe...

Mostanában megmagyarázhatatlan vágyat érzek a házimunka iránt. Azzal kezdődött, hogy az öcsémmel segítettünk apának megfőzni a vasárnapi ebédet. Én készítettem elő a lapockát, Öcsivel együtt daráltuk le, én fűszereztem, aztán spirál alakú krumplikat gyártottam egy műanyag kínzóeszközzel, aztán én szaggattam ki a készülő islereket, megcsináltam a salátát, és igazából baromira élveztem ezt az egész folyamatot. Persze, szeretek főzni, csak mostanában a kevésbé szép részét fogtam meg a dolognak; az albérletben többnyire nem volt időm derelyénél vagy tejbegríznél bonyolultabbra, mert sikítottak utánam a tételek.

Aztán tegnap a szobám rendberakásával indítottam, később nekiálltam kézzel kimosni a kötött pulóveremet és sálamat. Ma kivasaltam egy halom ruhát. Aztán kiglancoltam a fürdőszobát, és egyéb apróságok, amik amúgy is hozzátartoznak a mindennapokhoz, csak többnyire muszájból csinálom őket, és nem élem át az oly sokszor emlegetett Flow/áramlat-élményt. Lehet, hogy undorom van a folytonos fekvéstől, különösen pedig a számítógéptől, és örülök, ha nem kötelező bekapcsolnom. Azt hiszem, a szüleim igazán megérdemlik, hogy kicsit tehermentesítsem őket, erre a 3 hétre.

Mostanában megint nekiálltam festegetni... Meglátásom szerint sosem voltam különösebben tehetséges, de mindig is szerettem játszani a színekkel és a formákkal. Rajzolni sokkal jobban tudtam, de miután 10. osztály végén véget ért a rajzoktatás a gimiben, szép lassan elcsökevényesedett a tudásom, és már nincs elég türelmem visszahozni. A festés mindig kudarcélmény volt számomra, de amióta nem arra törekszem, hogy tökéletesen reprodukáljak valamit, sokkal több örömet lelek benne, és ez a munkáimon is meglátszik.

Végeztünk

A szívem mélyén talán még nem fogtam fel, hogy tényleg vége.... hogy részemről is vége mindennek.

Sokáig hittem benne... hittem bennük és küzdöttem azért, hogy megváltozzanak a dolgok, és végre igazi párt alkothassunk. Igazán, őszintén szerelmes voltam belé, és valójában még mindig nem tudom, hogy pontosan mikor jött el az a pont, amikor azt mondtam, hogy ebből többé nem kérek.

Ráébredtem arra, hogy hiába a vonzalom, hiába minden közös emlék... valami megváltozott, részemről is. Sokáig tartott ráébredni arra, hogy ő (már) nem az az ember, akire vágyom. Nincsenek nagy igényeim, ha azt mondom, hogy törődésre vágyom egy kapcsolatban. Arra, hogy azt érezhessem, hogy tényleg fontos vagyok, és ne kelljen megküzdenem minden egyes apró kis figyelemmorzsáért. És ami a legfontosabb: azt akarom, hogy mindent képesek legyünk megbeszélni, legyen szó bármilyen kényes témáról. Vannak még apróságok, de ez a két dolog volt az, ami sosem teljesült maradéktalanul Piktorral.

Tudom, hogy még mindig fontos vagyok neki (még ha a lelki alkatából adódóan baromi nehezére esik is kimutatni), de a sok apró kis pofon ráébresztett arra, hogy én már nem akarok semmit ettől az embertől. Imádom, és tök jó hangulatban váltunk el egymástól a beszélgetés után is, segített lecipekedni a buszmegállóba... DE már nem szeretem. Legalábbis nem szerelemmel. Semmit nem bánok, de... vége.

Gyönyörű volt az első szerelem, és nem bánom, hogy így történt. De ideje lapozni abban a bizonyos Élet nevű könyvben.

Kétségek

Hiányzik Piktor. 

Hiányzik a mosolya, a nevetése, a hangja, a hatalmas zöld szemei, mindig forró keze, ahogy az enyémbe kulcsolódik, vagy éppen a derekamon nyugszik.

Nem rég volt a névnapja, írtam neki pár szót, és ő sem válaszolt sokkal bővebben. Tudom, hogy egyszer túl leszünk rajta, hogy nem húzhatjuk örökké a megbeszélést, de úgy érzem, még nem készültem fel. Egy részem szeretne pontot tenni az ügy végére, végre megtudni, hogy hányadán is állunk. A másik viszont retteg. Retteg attól, hogy újra csalódást fog okozni... és elveszítem.

A külön töltött idő remek kifogás arra, hogy nem kelljen szembenéznünk egymással, és azzal, hogy mi történt köztünk aznap hajnalban. Ha csak a Facebook van, azzal a felvetéssel sem kell törődnie, amit megfogalmazott nekem, miután végre megcsókoltuk egymást az ágyamon heverve : "Mi lenne, ha mégis próbálnánk együtt? Párként."

Még mindig visszahangzik a fejemben, és folyton csak azon töprengek, hogy vajon csak a pillanat hatása alatt mondta? Vagy voltak már előzményei nála, és talán ő is érezte, hogy nem az igazi egymás nélkül?

Nem akarok gondolkodni... Annyiféle forgatókönyv létezik a fejemben, és fogalmam sincs, hogy végül melyik fog megvalósulni. Nem tudok és nem is akarok felkészülni minden eshetőségre, mert már egyszerűen belefáradtam a folyamatos agyalásba.